...könyöklök és hallgatok... mondja az Eszméletben Józs
ef Attilánk, és én kicsit átforditva: olykor
nem "hallgatok", hanem..pl. súgok
mint most is annak a 8. osztályos tanulónak, akit a nagymamája okitott Kiskunfélegyházán felszálltuk után azonnal elkezdve, majdnem Budapestig. Különösképp matekra, és különösképp azokat a szöveges példákat feladva, amelyek valami személy és tehervonatról szóltak, amik különböző sebességgel mennek,különböző időkben, aztán találkoznak valahol... no, mi is a kérdés, mi ami ismert, mi amit megtudhatunk...a fiúnak nem nagyon megy a dolog,sóhajtozik, csóválja a fejét, túlságosan elvont ez igy neki, de hogy az út a közös, amikor találkoznak, az én súgásomra is rá van utalva (nem sok eredménnyel) ... úgy tűnik, (persze az esélytelennek mindig könnyebb) és nem is értem, itt a sinek között, miért nem valami gyakorlatibb és aktualizált példát kellene megoldani, mikor áll a vonat nem egyszer, mert várja a szembejövővel való találkozást... aztán, szünet nélkül - a matekfüzet után - előkerül egy angolszótár: szókikérdezés zajlik? metróállomással,(de miért is nem az épp aktuális közlekedési eszközökből), és már rég le is telhetett a szokásos 45 perces órai tartam, és még mindig, szünet nélkül, zajlik a "kikérdezés", már Ceglédet elhagyva, jön Anna, az örök, mint memoriter, egy tavaszból, mely messze mintaz ég, s őt már végig kell súgnom, nem birom nézni, hallgatni, ahogy semmi nem jut a fiú eszébe, vagy kificamitva, hogy kötőszókkal teletüzdelve, a tökéletes egyszerűségű és zengzetes, tökéletes, másképp nem is megirható szöveget...
aztán, végre, szünet? nem egészen, a nagymama egyből belemerül a HGV-ba, a fiú meg elővesz egy elég vastag bordó könyvet, amiből -leszállásig-fel se néz. Vajon kötelező olvasmány? Nem! lélegzek fel. A Végtelen történet. (de mint hallom, a fiú bátyjának ajánlására)Szegény gyerek! mikor csinálhatja majd azt, amit ő (is) akar? (de vajon, mit is akarhatna?)
Valamennyien tékozló fiúk vagyunk azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól eltávolodó, míg mások már a visszavezető úton járnak.
(Pilinszky János: Egy lírikus naplójából IV., részlet)
Rég tudom, tapasztalom, hogy az igazi műalkotások olyan sokjelentésűek (mint az élet maga!), hogy akárhányszor is találkozunk velük, különböző életkorainkban, mindig más és más vonásukat ugrasztják elő , erősitik föl - s igy mindig valami aktuális üzenetet is hordozhatnak - számunkra. Mert ugye, rajtunk is múlik - ha tudattalanul is -, hogy a mű mely vonásaira is reagálunk jobban, mire vagyunk érzékenyebbek, mire rezonálunk...
de tegnap, a Hagymaházban, a rég iródott (pont az érettségim évében, 1961-ben), és többször olvasott (tanitott!), látott Elveszett paradicsom előadásában ezt annyira éreztem, mint még talán soha...
Hogy még a megjegyzett vezérmondatok is újabb jelentéseket tudtak kapni a régi mellé - (ugyanakkor megtartva az eredetieket is) Talán, mert az "Elveszett paradicsom" maga kaphatott egy tágasabb életértelmezést? Persze, hogy fiatalon Mirával,
a naiv, szertelen de tisztaszivű fiatal lánnyal azonosulunk (kortársunkkal), inkább mint a 75 éves Imre bácsi bölcsességével... De a főszerep mégis csak a fiúé..., a tékozló fiúé marad. Aki vétkezett, aki elfuserálta az életét. Aki a végén kap egy biztatást, hogy - vezeklés után - újrakezdheti.
S mindez egy újnak tűnő gesztusban fogalmazódott meg a színpad képi nyelvén - az ismert párbeszédváltás: "Ezért a lányért éltem volna" - "Próbáld meg!" záró mondatai után: a földre rogyó fiú - a tékozló fiú megtört, hazatérő,bocsánatot kérő, katartikus mozdulatával- átöleli apja lábát... akárcsak Rembrandt festményén... (vagy az azt idéző Solaris c. film végén) Vissza-, haza- megtértek. Megnyugodhatnak. S mi is elindulhatunk. .. már akinek van apja, illetve van hova... haza...
Egy idő után az egész élet(ünk) elveszett paradicsomnak tűnik... ehhez képest egy éppen hogy születő szerelem elodázott lehetősége, kiteljesedése - semmiség...
És mégis, annyira életigenlő a halál széléről visszatántorgás (-tántoritás) - hogy remélhetjük, mindig lehet újrakezdeni, tiszta lapokkal... S van visszaút abba az elveszett (eltékozolt) paradicsomba valamennyiünknek: tékozló fiúknak.
mostanában - vásárlás közben- gyakran eszembe jut nagynagynéném, a szigorú Aranka néni, aki gyakran fejezte ki méltatlankodó rosszallását, többek között amiatt is , hogy miért nem adnak neki a boltban 5 dkg vajat, miért nem vágják ketté azt a 10 dkg-s előregyártott adagot. Ő egyedül élt, és keveset is ehetett, de abból szerethetett volna mindig frisset. Én mostanában hasonló cipőben járok, a különbség csak az, hogy nem a boltost kérem hiába, hanem az önkiszolgáló szupermarketekben téblábolok a hatalmas (s egyre hatalmasabb adagokat rejtő) csomagolások között. Ma a Lidlben sajtot képtelen voltam venni pl. (bár, igaz ami igaz, a sajt nem romlik könnyen , lehet, hogy nyugodtan előre vehetnék egymagamnak is több adagot?)De szivesebben vásárolok , vásárolnék inkább kevesebbet, nap mint nap. Amikor még lányom rendszeresen leutazott Szegedre ill.onnan át Makóra, akkor mielőtt jött, mindig jócskán bevásároltam, persze az ő kedvenceit, s persze többet is az itt tartózkodása alatt elfogyasztható mennyiségnél, (utána napokig nem is kellett vásárolnom)(mostanában meg, hogy inkább én ruccanok fel, ha csak 1-2 napra is, szeretem is üresen hagyni a -persze kikapcsolandó- hűtőt.) Amúgy meg azt hiszem, a "szerénység kora" abban is megnyilvánul , hogy az ember kevesebbet eszik. Az étteremben is, észrevettem, hogy a fél adag is sok nekem. Lassan az egész világ az lesz... és nem megemészthető.Sőt, mintha meg is romlott volna...
23-án, délelőtt ilyen deres időben lestem a ködből előbukkanó buszt,ami Mezőhegyesről érkezett(pontosan) és a szegedi IC-hez vitt, ami szintén pontosan indult, aztán egyszer csak kinéztem az ablakon , és már sehol semmi havat-deret nem láttam a sinmenti ágakon:
Pestre érve az aszfalton se, talán egy keveset a földes széleken, és az idő is szinte kitavaszodott; (a kisbundám ki kellett gombolni, a kötött sál is feleslegesnek tűnt) aztán 2 nap múlva, visszafelé, napnyugta felé, ezt az eget:
Makóra érve vissza meg, tócsákat, összeesett, elkoszolódott kis hóbuckákat... elmúlt a tél, itt is?!
a különleges olasz étterem sarkába ültem, pontosabban süppedtem egy piros, mély fotelbe, a cukrászdai részlegnél, itt megpihenhettem hosszas gyaloglások után, és ehettem abból a kimondhatatlan nevű epres krémből v parféból amit lányom ajánlott egyszer (egy pársor már ettünk, beszélgettünk itt) most épp egyedül ülök itt, de nem érzem magam egyedül...
pl itt van ez a kislány is, aki felült a kanapé peremére
és onnan lógatja le a lábát, és -előzetes bejelentés után - le is fotózom (felkerül a képre egy másik arc is, faliképként... érdekes a kontraszt az arcok közt)
és körülöttem az asztaloknál barátnők hada, fecsegnek, beszélgetnek , ki- és megtárgyalnak... (őket azért nem fotózom le...)
azt hiszem, egy picit én is - egyedül, a sarokban , a magam korával - némi kontraszt vagyok itt (is?)
nem birom ki, hogy ne rakjam fel ide is ezt a fotót, amit a Levéltárból kaptam,az igazgatójától az archivumból (DV- gondolom délvilág a röviditése) (kaptam már onnan számlavelevelet a nagyapám aláirásával, fotót ügyvédnagybátyám fiatalkorából, régebben apám levelezelőlapját, amit a bori munkaszolgálatból irt, meg egyéb iratokat a háború utánról (hadigondozással kapcsolatosakat)...
de most ez a fotó ...! lányomról, a Bartók iskola biológia órájáról....!
feltettem a facebookra is, s ott valami 30-an tetszikelték
(meg irtak hozzá szépeket)(Flóra: Lányod mosolya mindig marad ugyanaz az őszinte mosoly...)
itt és most ez a tiszta mosoly... bemosolyogja a jelenünket is...meg tényleg meg is maradt ez a mosoly mostanra is...
azt mondták a könyvtárban, hogy vissza kellene már vinnem egy könyvet, (Édesviz kiadó: Váloztasd meg az elméd...és az életed vele változik)mert lejárt, és valaki elő is jegyeztette... van még egy másik tartozásom is. Szép Ernőtöl valami, de azt lányomnak kértem ki , fent is van nála, vissza is hoztam már azóta, az megvan, de ezt az édesvizest sehogy se, sehol se találom, mondják, hátha azt is elvitte a lányom, mondom, kizárt (Szép Ernőből irja többek között a doktori disszertációját, viszont ezeket az édesvizkönyveket már kiskorától negligálta, azt is nehezen tudta elviselni, hogy én olvasok, olykor vásárlok ilyen -ahogy nevezte őket: "gyagyás" könyveket... szóval nála biztos nincs, nálam esetleg összekeveredhetett a sajátjaimmal? gondoltam, de nem hinném, kerestem eleget, úgyhogy ,megrendeltem...megvetem...hú, micsoda freudi: elirás!:) ---pedig csak: megvettem...
és ahogy kézbe veszem, ismerős, a cimlap, aztán itt nyilt ki, középtájt:
"ÚJ VISELKEDÉS KIALAKÍTÁSA
LÉPJ HÁTRA!
Ne menj oda, ahova nem hivtak. Ha csak valaki őszintén ki nem kéri a véleményedet, meg se szólalj...."
nocsak, de ismerős, ha el-elfelejtem (is)
aztán előre lapozok, az életrajzi keret már teljesen ismerős..
Meg a fejezetcimek:(lózungok).(tanácsok):A SAJÁT ÉLETED ÉLD, NE MÁSÉT! LÉPJ KI MÁSOK ÉLETÉNEK KÖZÉPPONTJÁBÓL! ...TÖBBÉ NE CSINÁLJ NAGY ÜGYET HÉTKÖZNAPI HELYZETEKBŐL! NE REAGÁLD TÚL A DOLGOKAT! ...ENGEDD EL A KÁOSZT! ... HAGYD ABBA A JÖVŐ MIATTI AGGODALMASKODÁST! TALÁLD MEG AZ ÖRÖMÖT, ÉPPEN ITT , ÉPPEN MOST!...ISMERD FEL, HOGY TE VÁLASZTOD A GONDOLATAIDAT! HA A GONDOLATAID BOLDOGTALANNÁ TESZNEK, VÁLTOZTASD MEG ŐKET! AZONNAL TÁVOLODJ EL A NEGATÍV GONDOLATOKTÓL! REAGÁLÁS HELYETT CSELEKEDJ TUDATOSAN! TÖBBÉ NE ENGEDD, HOGY MÁSOK VÉLEMÉNYE KOMOLY HATÁSSAL LEGYEN RÁD! KERÜLD EL AZ AZONNALI REAKCIÓT, SZINTE MINDIG TÉVES! VOND KI MAGAD MÁS EMBEREK ÜGYEIBŐL! NE KERESS BŰNBAKOT -MÉG ÖNMAGADBAN SEM!NE HAGYD, HOGY MÁSOK HANGULATA HATÁROZZA MEG, HOGYAN ÉREZD MAGAD! SZABADULJ MEG AZ ITÉLETEIDTŐL! GYOMLÁLD KI A FÉLELMEIDET! ...SAJÁT IGAZAD HELYETT VÁLASZD INKÁBB A BÉKÉT! AZ IRÁNYITÁS ÉRDEKÉBE TETT ERŐFESZÍTÉSEID DISZHARMÓNIÁHOZ VEZETNEK! VEDD ÉSZRE A NEKED SZÓLÓ LECKÉKET! TEREMTSD MEG AZ ÉLETEDET! AMIG VALAKI MÁSRA GONDOLSZ, A SAJÁT FELADATAIDAT ELMULASZTOD,...KÉPTELEN VAGY MEGHALLANI BELSŐ HANGOD! NE ÁRTS A SZAVAIDDAL!.. HAGYD ABBA A KRITIZÁLÁST: EGY CSÖPPNYI SZERETET SINCS BENNE! FIZIKAILAG SE ÁRTS! .. VÁLASZD A SEGITSÉGNYÚJTÁST! HAGYD ABBA A VITÁT! CSENDESÍTSD LE AZ ELMÉT!..HA EGY GONDOLAT NYUGTALANIT, CSERÉLD LE MÁSIKRA! MINDEN TALÁLKOZÁS MEGSZENTELT!. PROBLÉMÁK HELYETT A MEGOLDÁSRA ÖSSZPONTOSITS!...REAGÁLÁS HELYETT CSELEKEDJ TUDATOSAN! FOGADD EL TEHETETLENSÉGEDET - EZ A LEGNAGYOBB AJÁNDÉK! (!!!) TE LÉGY SAJÁT FIGYELMED KÖZÉPPONTJÁBAN!....
Persze . hogy olvastam, s már több mint egy. éve, hiszen ahogy elolvasom az első sorát, ismerős a szöveg is... valószinű el is olvastam már, sőt a blogomban 2010. november 7-i bejegyzést találok róla ... egész nap ezt a könyvet olvastam) és nagyon hasznosnak találtam , összegezve irtam... a főtanácsokat http://lineas.freeblog.hu/archives/2010/11/07/egy_elszalasztott_nap_-_hasznos_tancsokkal/#comments egybeszedve...tehát már akkor. Nem hinném, hogy azóta nem vittem volna vissza? és csak úgy nyoma veszett?
hanem elgodolkodtató, hogy mély nyomot nem hagyhatott bennem, inkább az életrajzi keret volt emlékezetes és egyedi, az alapelvek, életvezetési, változtatási tanácsok szinte minden könyvben ismétlődően ugyanazok... ahelyett hogy átvinnők a gyakorlatban, elfelejtjük...(?)
node hol lehet az a könyvtári (s már több mint egy éve kiolvasott )könyv?!
a facebookon oldalt váratlanul megláttam ezt a fotót, pontosabban csak az arc volt kivágva - és
- bár kicsit ismerősnek, sőt szimpinek is tűnt - de nem ismertem rá/m egy darabig!
na de hát én vagyok-e... ez a lány? )
mondjuk inkább igy:
én...voltam...)
de ugyancsak ma, korábban, délelőtt, egy nem látható üvegtáblában, jött velem szemben valaki,.. és arra is utólag jöttem rá, hogy az a valaki... (inkább nem jellemzem !) én vagyok... kellemetlen volt a rádöbbenés mindenesetre
inkább választanám az első szembesülést, csakhogy azt már nem találom... csak fotón..
editeva blogját nap mint megnézem , elolvasom... mindig találok benne kedvességet, szépséget(a fotókban, gondolatokban), harmóniát, (vagy arra törekvést), elgondolkodtatást...
ma ezt:, már a folyton változó kezdő (fejléc)fotón is... ami ma ismerős várost, Bécset mutatta (gondoltam), aztán a cim: Aliznak! (azaz nekem..:)... aztán a többi képen, megint az a régi ház, ahol Laci bácsiék laktak, ahol én is töltöttem heteket, még a 60-as években,...
és amiről egyszer a blogomban én is tettem fel képeket, többek között a 4. emeleti konyhaablakból kihajolós, napsütött képet, Hát most ez a Nap sütött újra ki, vissza, rám , Éva blogjából... köszönöm... ezekben az újra borús napokban...
és annak élményét, hogy az emlék (át)adható (és vissza)kapható... ez gyönyörű... (http://editeva.blogspot.com/2012/02/aliznak.html)
"Van az úgy, hogy ismeretlen ismerős helyen ismeretlen ismerősre gondolunk. Ezért gondoltam tegnap délután Bécsben Aliz-Julira. Elég erre a házra ránéznem, és máris látom őt a konyha ablakában állva a fekete-fehér képen mosolyogva, amint átjárja a napfény.
Mennyire az én életem része is lett, amit valaha Aliz átélt! Köszönettel tartozom az élményért.
Talán a Stephansdom harangja is éppen akkor úgy zúgott, ahogy én hallottam tegnap délután? Vagy csend volt, csak egy nagyváros zaja kúszott fel a 4. emeletre? Ugye, azt írtad, hogy a 4.emeleten volt az a bizonyos lakás?
Benéztem a ház mögötti utcába egy pillantást vetve a zsinagógára is, majd elindultunk a dóm felé. Milyen közel van egymáshoz a két épület, milyen jó megférnek és elférnek!:-)
Aliz-Juli hoztam neked pár képet, most már ez az utca és ez a ház Bécsbenszámomra csak rólad szól! A te emléked az én emlékem ismeretlen ismerősként is. Erre is való a blogvilág." (editéva)
...köszönöm a rámgondolást is a gyönyörű, szivbehatoló irás mellett, ha elmegyek Bécsbe (végre) biztos már te is az eszembejutsz, duplaemlékezésként a háznál... és a te figyelőbb szemeddel is,végre én is körülnézek jobban (akkoriban többet néztem befelé mint ki-) pl, azt a zsinagógát nem is láttam, arra felé nem mentünk, csak a Stephansdom előtt, el , nap mint nap.. . és most épitkeznek is a közelben? (látok egy darút)..és mennyire megkopott, sötétedett az a ház is (az se lett fiatalabb...)...de olyan jó látni... és hogy hogy maradhat szinte örök az a régvolt napsütötte pillanat egy 4. emeleti konyhaablakban... köszönöm a prolongálást...
Ehrenburg regényének is ez (volt) a cime - mély politikai (metaforikus)jelentéssel, nem tudom, emlékszik-e még rá valaki az irodalomtörténeten kivül vagy netán már az se...( én igen!
jutalomkönyveim egyike volt (bár hogy most hol van , fogalmam sincs- csak arra emlékszem, hogy a költözésünk előtt, hol tornyosult számtalan jutalom könyvem közt (valami irodalmi pályázatra kaptam, sok orosz(szovjet) könyvvel egyetemben "csőstül"... még gimista koromban (50-esévek vége felé 60-a elején lehetett...)
a tegnapi nap : 2012. február 18. az olvadás jegyében telt,
" roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már"
("...elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.")
olvad... remélem, bennem is...
mindenesetre a kinti olvadással nagyon együtt tudtam rezonálni....
Kurt Tepperwein Az intuició gyógyító ereje (Fedezzük fel önmagunkban a gyógyítót)
c. művében:
"...szeretettel kell fordulnunk önmagunk felé" (59.o)
"Ha összhangban élünk egyéni életprogramunkkal, az egyetemes energia áradni fog hozzánk, ha azonban megtagadjuk ezt a programot, energiaveszteségben lesz részünk. Ez azt jelenti, hogy magunk vagyunk felelősek annak az energiának mennyiségéértés minőségéért, amit az élettől kapunk, és hogy megfelelő hozzáállással és helyes döntésekkel javíthatunk az energiaszintünkön."
,,éreznünk és élnünk kell saját, belső igazságunkat."
"Az életben újra és újra döntéseket kell hoznunk. Ha helyesen döntünk, azaz amellett, ami megfelel "igazi önmagunknak", energiát kapunk a világegyetemtől..." A helytelen döntések elvonják tőlünk az energiát, és depresszióhoz, levertséghez, balesetekhez,... lelki és testi betegségekhez vezetnek" (94.o.)
"Az energiahiány mindig arra vezethető vissza, hogy megfeledkezünk valódi önmagunkról. Energetikailag egészségesek akkor leszünk, csak akkor érhetjük el célunkat, ha teljes mértékben, 100 százalékosan "önmagunk" vagyunk. Ez azt jelenti, hogy minden pillanatban megérezzük, melyik a helyes út számunkra, és nem kötünk hamis kompromisszumokat "a béke kedvéért", amelyek úgyis csak az erőnket és az idegeinket tépázzák szét." (97.o.)
Törekednünk kell a függetlenségre, és mások elképzeléseinek nem szabad alávetni magunkat.(98.o)
Ha egészségesek akarunk maradni, fontos, hogy érezzük magunkat és kiálljunk magunk mellett, függetlenül attól, mit gondolnak rólunk a többiek.Ez nem jelenti azt, hogy önzőnek vagy egocentrikusnak kell lennünk, egyszerűen csak figyelnünk kell arra, mi a jó nekünk. (a megérzéseinkre)(100.o)
Ha a saját, helyes utunkra figyelünk,...pontosan azt fogjuk tenni, gondolni és mondani, amit az egyetemes akarat, a nagy egész szeretne kifejezni általunk.(101.o.)
"A helyes út azt jelenti, hogy elfogadjuk, ami van, hogy valódi önmagunkból kiindulva, mindig helyesen cselekszünk, illetve, hogy gondolatainkkal is megtaláljuk a békét."(134.o.)
"Ha lemerészkedünk saját mélységeinkbe, az egész kozmoszt felfedezhetjük...Testünk sejtjeinek legmélyebb struktúráiban és sejtjeink belsejében minden tudás megtalálható az egészségünkről, a kozmoszban betöltött jogos helyünkről... testünk legmélyebb tudásával kell kapcsolatba kerülnünk... a kozmikus tudás bennünk is megtalálható..."
"A magunkra találás" azt jelenti, hogy nem vesszük át többé vakon mások válaszait, és ezzel nem adjuk át másoknak az életünk feletti hatalmat. Ehelyett mindig azt tartjuk szem előtt , amit mi érzünk...(és gyakoroljuk a lét ősokával való kapcsolatfelvételt)
...a tudás sejtjeink mélyén rejlik. Minden ember saját belső tudással rendelkezik arról, mi a helyes számára, mit vár el tőle az élet egyes helyzetekben, és hogyan navigálhat okosan az adott térben és időben.
..együttérzést kell tanusitani magunkkal szemben
Kezdjünk el újra álmodozni... kérjük azt a bennünk levő részt, mely közvetlen kapcsolatban áll az energiával, Istennel, hogy mutassa meg azt az álmot, melyet magasabb önmagunk dédelget. öltődjünk fel ebből az álomból, és teremtsünk vele új erőt az életünkhöz és a jövőnkhöz." (170.o)
vannak a tárgyaknak könnyei, azaz nekünk, akiknek a tárgyakkal dolgaink vannak, mi "lelkesitjük" át azokat.... önmagukban nincs sok értelmük, jelentésük... de a körülöttük ólálkodó érzéseink, az emlékeink, az emberek, akikhez közük volt... teheti becsessé őket... valójában tárgyakhoz -önmagukban - nem is szabadna ragaszkodni,de még egy tárgy hiányához, emlékéhez is tudunk, ha fontos valami, valaki miatt
az én első ilyen tárgyam, ami eszembe jut egy bordó, kis bakelitpohár, az idők homályából. Bár nem az enyém volt, hanem a nagymamámé...aki betegen feküdt az ágyában, és valószinű idegesitette a rosszalkodásom, ami miatt, bezártak a fürdőszobába (lehettem vagy 3 éves?) . nagyon rosszul esett (lehet, hogy klausztrofóbiám volt?) rángattam a kilincset, rugtam az ajtót belülről, dörömböltem a kis öklömmel,orditva-toporzékolva, hogy engedjenek ki, de hasztalan... és akkor elkezdtem a kéznél levő bordó bakelitpohárral dörömbölni, ami széttört a kezemben.... ijedtemben bedobtam a fürdőszoba padlórácsai közé... és ... azóta se láttam!!! beszélni meg nem mertem róla... más se szólt semmit... nagymamám nem soká meghalt...és nekem azóta is lelkiismeretfurdalásom van a bakelitpohara benemvallott eltörése miatt.... hm... (most bevallottam...)
még mindig őrzöm hűségesen a régi, családi tárgyakat, bútorokat... már amik beférhettek a nagy polgári házból kiköltözésünk után a kis panelba... sajnos az ónémet barokkos ebédlőszekrényünktől meg kellett válni, akkora és olyan magas volt, bár az eladásakor, a szétszerelésekor rádöbbentem, hogy két részletbe áthozható lett volna... és akkor vettem észre a bútorba beleirva nagyapám (a bútor megrendelőjének nevét is :Löwinger ...
egyébként a költözés a legjobb mód arra, hogy megtudhassuk, mi fontos és mi nem (számunkra)...mi fér el az új helyen, minek muszáj helyet szoritani... (pedig a végső költözéshez, tudjuk, semmit se vihetünk magunkkal... lehet, hogy okosabb dolog lenne már előbb is megválni a dolgainktól, elajándékozni... stb... de mi van, ha csak nekünk becses?--- egyébként pl. a legtöbb porcelán disztárgyunkról kiderült, hogy törött, csak úgy volt mindig elhelyezve a szekrények tetején, hogy ne látsszon...
a (A 15. Lajos korabelinek hitt rokokó szalonbútorunk, amiről kiderült, hogy csak 19. sz eleji stilbutor-másolat)pedig úgy vigyáztuk, olyan becsben tartottuk (mostanában hallottam, hogy szigorú nagyanyám nem is engedte meg hogy ráüljenek nagyobb unokái)... áthozva a panelba nem illő környezetbe, azt "nyúzva" a tévé előtt, majdnem úgy mállott szét a huzatjuk pár év alatt, mint Szabó Magda hátborzongató Ajtó c. regényében... De én bizony át fogom huzatni (még ha az már nem is lesz ugyanaz a felszinen...de a lelke igen...), hadd vigyen tovább hirt a múlról, multunkról...
és nagyanyám, dédanyám portréját sem hiába költöztettem át lányommal... mert nekik is mindig velünk kell költöznie... igaz, az olajkép egyre sötétebb (és nem is tudtam felrakni a falra...) de no lám , ugye, nem is a tárgy a fontos, sohase, hanem az ember, akit ábrázol, aki mögötte, benne van... igaz, én sose láthattam a dédanyámat, csak fotóról., festményről, hát becsülnöm kell a leképezést, a tárgyat., de amúgy...nem fontosak! az emberi jelentésüktől viszont nagyon is!
és pl. ez a gobleinkép, mert anyu csinálta!(és a régi házban az ágya fölött volt, ahol azelőtt a nagyanyám ágya...))
(lányomnak mintha nem lennének ennyire se fontosak a tárgyak, mikor férjhez ment, és igy tulajdonképpen elköltözött, egy csomó dolgát itthagyta a szobájában... nem is hiányzik neki.) De remélem, majd utánam gondjaiban veszi a családi apró-csepő dolgainkat...
amúgy meg Örkénynek van igaza, jól látta ezt is: "túlélsz , pöcök"...
Egyszer láttam Pécsett egy hajléktalant, egy padon ült, evett, nem volt nála semmi, felrakta a lábát a padra, oldalára feküdt, és aludni kezdett. .. teljesen elégedettnek látszott, minden nélkül, csak önmagával...lakás, bútor, mindenféle tárgy nélkül... furcsa érzés volt, nem merem leírni se, de mintha egy kicsit irigyeltem volna - a kötetlenségért, a függetlenségéért... a szabadságáért(?)
sose nőjenek fölénk a tárgyaink.... és mindig legyenek körülöttünk emberi jelentésükkel de még inkább . mindig legyenek körülöttünk, a tárgyaink között emberek!
iskoláskoromban gyönyörű napirendjeim voltak, mindenféle foglalkozásokkal, nem igen maradt u.n. szabadidőm... talán az volt a jó! a szabadság elkényelmesit, látszólag megnyújtja az időt, valójában viszont egyre jobban felgyorsult, és/vagy én lettem lassú. Szóval állandóan el vagyok maradva mindennel, el vagyok csúszva az idővel, a ma átmegy a holnapba, és igy is mindig marad restancia, aludni viszont kell(ene), s eleget (épp most olvastam valahol hogy a kevés alvás és az A. kórra való hajlam egyenesen arányos), szóval korlátok, határok mögé kéne szoritani a tennivalókat, nem átvinni, más napokba, hetekbe... évekbe?!... különben is mit tudom én, meddig van erre lehetőség... hiszen nem korlátlan az időm... nagyon is nem ...(már csak azért is kellene nekem is korlátozni, előbb. )
...szólhatna ez a nagyszerű film... arról, aki hirtelen - magára marad, miután viszonylag korán nyugdijazzák, nemsokkal később elveszti a párját, s lánya is távol (egyre távolabb ) kerül tőle, ( kilóméterekben is, egy másik - s apjának nem elfogadható -családba beházasodván ) - s sorsa kataklizmáját éli meg s elmagányosodik.... elmagányosodNA
de van egy szegény tanzániai gyerek, akit havonta rendszeresen támogat, pár dollárnyi csekkel (amit néha meg is told) sőt leveleket ir neki, saját magáról, a sorsáról, (ez a film zseniális monológja-narrációja), ami segit is neki egyre tisztábban látni, és amikor úgy tűnik (hazatérve kitörési útjáról-kirándulásáról (múltba, múltjába, lánya megnemakadályozható végül is kelletlenül, de jómodorral elfogadott - esküvőjére), és épp arra gondol, hogy nem soká vége az életének, ami el fog felejtődni, merthogy semmi hasznosat nem csinált benne, amivel nyomot hagyott volna, s akkor a postái köz előbukkan egy levél, amiből egy rajz, a kisgyerek rajza kibomlik, és ez mindent felold... és egyszerre sirunk és nevetünk ... igen ... nevetünk a könnyeink mögött Scmidten, Scmidttel, - a nagyszerű Jack Ncolsonnal - "emberi sorsán" (az emberi sorson - emberi sorsunkon?)... hogy mégis van neki valaki, aki számára hasznos az élete... aki viszontgondol rá... és érez is... (valahol Tanzániában, az a kisgyerek - aki a rajzán az ő kezét fogja.... akivel egymásbakapaszkodnak) Már nincs egyedül...
reggel megyek a t-mobilba, még nyitás előtt, aztán a pennybe, és még korán hazafelé is... vakitó hóhegyek közt... van olyan is, ami a nyakamig ér... m lesz ezekből, ha elolvadnak...
a boltban azt mondták, attól, árviztől nem kell tartani (hacsak nem hirtelen olvad el minden, ami kizárt), amúgy meg egész évben nem volt csapadék, szárazak a kutak a földben)...
ebédelek, vasárnap 1 után, a Kelemen ház éttermében, régi plasztik lemezekkel diszitett falak közt, szinte egyedül, és a fejem fölött valami gyönyörű zene szól halkan (nem , nem a plasztik lemezek közül) valami finom, szolid, zongorára hangszerelt dallam... és hirtelen eszembe jut: ma, 23 éve... akkor ment el anyu... ezen a napon, hajnaltájt, innen nem messze, a kórházban, az étterem épp féluton van oda... reggel még meglátogatni készültünk, bizakodva a javulásában, szedelőzköztünk, én, a férjem és a kislányunk, anyu imádott kisunokája, amikor jött az a lehetetlen, érthetetlen távirat, anyu nevére....
lányom, a kisunoka igy irta meg, (dolgozta fel, egyáltalán fel lehet...?)évekkel később:
"A halál, az valami olyasmi lehet, mint amikor Anyám kézhez kap egy levelet a kórházból, ahol tudja, az anyját kezelik, és ő kinyitja ezt a borítékot, és elolvassa, amit írnak. A halál, az valami olyasmi lehet, hogy állok az udvari és az utcai szoba közötti ajtóban, az utcai felé nézve, ahol Anyám áll, és olvas, és áll, és olvas, egy örökkévalóságnak tetsző ideig, majd nagyon lassan, de határozott elkeseredéssel, úgy, mint aki nem akarja és nem is fogja abbahagyni többé, elkezd sírni..."
és azt hiszem, most is sirok... akkoriban mindig azt mondta a kislányom, hogy ő is sajnálja, gyászolja a mamát, ő csak azért nem sir, hogy engem tudjon vigasztalni"
és miközben próbálok hangfelvételt csinálni a mobilomra a fentről jövő éteri zenéből, anyura emlékezve, az ő emlékére... s majd hallgatnám vissza, érzek valami lökést a mobilon... majd látom a kijelzést: "fogadatlan hivása volt"
elkisértem lányom a Boráros téri Hév állomásig (Csepelre "utazott", a Jedlik Ányos Gimáziumba rendhagyó magyar irodalomórát tartani a saját ("kortárs") műveiből.(.A Középiskolás fokon a József Attila Kör középiskolásoknak szóló rendezvénysorozata. A program keretében iskolákban tartunk olvasásnépszerűsítő irodalomórákat és órákon kívüli foglalkozásokat a magyar irodalom jeles szerzőinek részvételével)
A HÉV megállóban állva, mielőtt beállt volna a vonata, lányom rámutatott egy épületre: az ott az új Nemzeti Színház. No, akkor ha már itt van és én is itt, és az idő ugyis ragyogó, és a hely is az; süt a Nap, a jégtáblás Duna mellett, a havas de letaposott sétányon, elindultam hát a rakparton, megcélozva a szinházépületet, csakhogy az az épület egyre távolodott... optikai csalódás volt, hogy közel van, hiszen a Petőfi hid és a Lágymányosi- mint kiderült épp egy HÉV állomásnyi (mehettem volna azzal, igy viszont meg kellett kerülnöm a drótkeritést, de legalább a (mögötte levő) Művészetek Palotájába bemehettem, mert az aztán élményszerű épület a javából: nagyszabású, letisztult és mégis pompás.... (már amennyit láthattam belőle - a hangversenytermet nem...)
a Nemzeti Szinházra is ráláthattam innen,
de az, különösen ez után az épület után, több volt, mint csalódás...a "korabeli" kritikák - pedig jócskán voltak- ellene, nagyon elnézőek voltak. Ekkora giccset épületben még nem láttam!
Lépésről lépésre izléstelenségekbe és funkciótlanságokba botlottam, s mindent bombasztikus méretekben az orrom elé, lábam elé dugva, kikerülhetetlenül. Fent és lent mindenütt....
ami megérintett, azt viszont jócskán eldugták, Kálmán Györgyék portréplasztikáit pl.,
de akikről "igazi" szobor készült, nem jártak jobban: Kiss Manyi, Ruttkai Éva felismerhetetlen pl, Timár József is csak az ismert Keleti Éva fotóról, a két nagy aktatáskával, s inkább csak hátulról.
Talán Gobbi az egyetlen, aki önmaga, bár ebben a kisszerűségben ücsörögve meg nem illik a közegbe. Azám, vajon mit szólna mindehhez, aki annyi mindent tett szinházért (szinészekért) a régi Nemzeti Szinház rombadöntése után egy újért?! S itt a letaszított Nemzeti... (összetaposott hósirban) én még jártam benne, nem sokkal a lebontás előtt, a csapóajtónál épp annak a Sinkovits Imrének nekifutva (K.GY. jelenlétében), akit évekkel később az Izabella utcai Nemzeti Szinházban láthattam nagyszerű, nagyszabású Mózeskéntés láthattam "életben" a történelmi formátumú Bessenyei Ferencet, és az örök clown (nem "bohóc"!), kedves Latabár Kálmánt (gyerekkorunk Latyiját)...
olyan nehéz látni őket itt, most szobrokká (szinte panoptikummá) merevitve, mikor épp ellenkezőleg: mennyi mozgás, szin, árnyalat és elevenség volt a lényük...
a gyerekkorom egyik félelemforrása volt. ott állt a nagynénémék egész falakat beboritó könyvespolckolosszusának közepetáján, dominálva azt. sőt a egész szobát, félelmetes komorságával és művésziségével, szomorúságot árasztva és igen, félelmet, szorongást keltve bennem. szorongást, igen, mert nem is mertem beszélni róla...A divány, amin aludtam ott tartózkodásaimkor (és ez gyakran előfordult, nagynéném gyakran hivott át hozzájuk Vásárhelyre ) pont szembe volt ezzel a végtelen szomorúságot és árvaságot árasztó szoborral, úgyhogy ennek a látványával a szegény anya és ráboruló, csüggedt gyerekei szivszoritó képvel aludtam el, már amennyire és amikor el tudtam... lehet , hogy azért is ébredtem másnap mindig későn, és nem is magamtól, hanem (később) nagynéném kisunokájának szólongatására: Juli, gyere "vacsorázni"...(nem is olyan rég jjöttem rá, hogy ez humor volt... a későnkelésem miatt...és amúgy is jókedvünk volt, nappal, volt olyan is, hogy reggeli közben nevettemben az asztal alá bújtam s majd megfulladtam a kakaótól... de a sötét este azzal a sötét szoborral... rémálom volt, már elalvás előtt is...
aztán egyszer, akkor már Pestre költöztek a nagynénémék (pontosabban Budára), és fel nőttem, tanitottam, egy filmesztétikai továbbképzés miatt kellett felutaznom, ott szálltam meg a nagynénéméknél (de már nem is tudom odakerült-e az a gyerekkoromat félelemmel eltöltő szobor, talán igen - talán nem, már nem foglalkoztatott), viszont a Fazekas Gimnázium előtt, ahol a tanfolyam volt (az Aranypolgárról,Gyürki Vera vezette), felfedeztem ugyanazt a szobrot, eredetiben, még nagyobb méretben, s le is fotóztam, akkori anológ gépemmel, de már nem is tudom, hova kerülhetett, pedig rá is irtam a hátára a szobrász felfedezett nevét (Gara? és a szobor cimét Árvák?)
és most, mi történt, teljesen váratlanul?, a Tavaszmező utca felől, a Baross ucán haladva a villamosmegállót keresve...hirtelen elémbukkant a Fazekas Gimnázium épülete, és tudatosan elkezdtem keresni azt az -azóta se látott - szobrot...
meg is találtam szemben vele, hólepetten, és most is szomorúan, csak az anyára boruló egyik gyereket szinte teljesen beboritotta a hó... komorságából ezzel valamit le is véve... de nem, nem váltott már ki félelmet belőlem.. inkább (fura ez, de) egy kis örömöt, hogy újra találkozhattam régi "ismerőseimmel"... ők szinte semmit se változtak... még mindig együtt, egymásbakapaszkodva - nem is tüntek olyan reménytelennek...
közben megedzett az élet a valóságban is, szivszoritó képek látványával - ami brutálisabb is, hiszen a művészi alkotásban mindig van katarzis, tehát feloldás is.
Ime: katarzis hóval
(duplán az mondhatná a hóban mindig is a katarzis lehetőségét meglátó régi s tudós barátném)
igen: "vannak utcák, vannak házak, hová többé sose
járnak"... Pesten is. És ha az utcába még csak-csak, a házba már nem valószinű... de ahogy elmegyek előtte, arra jártamban, de nem egészen véletlenül arrafelé is irányítva a lépteimet, meg kell állnom az ismerős ház előtt, a Király (akkoriban Majakovszkij) s a Kertész utca sarkán, szemben a Zeneakadémia épületével, ami most üres, hiányzik a teteje, daru magasodik fölé, igen, a szemközti házban laktak a nagybátyámék, Feri bácsiék, akiknél meghivásukra- elég gyakran tartózkodtam... valaha...
emlékszem, egyszer (amikor én épp befejeztem az általánost, anyu is még csak 40-es volt) Balatonra menet, náluk megszakitva utazásunkat, csináltunk is fotót a 3.emeleti erkélyükön... a kis unokatestvérem akkor 4 évesforma) van rajta még az anyukájával...
később, már a 60-as évek vége felé is sokszor laktam náluk,
pár napig, amikor a másik (apai) nagybátyámék jöttek Pestre látogatóba, Bécsből. Gyakran töltöttük az estéinket a FÉSZEK klubban, ami egy ugrásra volt innen, csak emlékszem, milyen kellemetlen volt mindig felriasztani a házmestert, adni a kapupénzt, és felvitetni magam a lifttel, általa, a 3. emeletre...
(aztán elköltöztek, nem lehetett valami kellemes felcipelni a tüzelőt a 3.-ra a pincéből) vajon most milyen fűtés lehet a házban? És látom a kapunál,hogy -házmester helyett- hogy s hol működik a társasház közös képviselete, ügyfélszolgálati irodával... és persze, alatta, a kaputelefon...)
emlékszem, egyszer riadtan telefonáltam Feri bácsinak a körütról, hogy "eltévedtem" , egy idő után, mint aki körbe-körbejár, elkezdtem látni ugyanazokat a kirakatokat. Felhivtam hát riadtan, (egy telefonfülké
ből) SOS-sel, hogy jutok el hozzájuk? mondtam, hogy a November 7 téren vagyok (ez az Oktogon), hát akkor csak egy ugrásra azaz 1 villamosmegállónyira vagyok tőlük, hallottam a megnyugtató és derűt keltő választ... hát most, nem a körúton, hanem
a vele párhuzamos utcában, a Zenekadémia főbejáratánál indultam el gyalog
(itt, előtte elhaladva, a másik nagybátyám: Laci bácsi) mindig megemelte a kalapját...)
és egész meglepődtem, hogy pár szobor mentén (József Attila, Liszt Ferenc, Ady Endre) el is jutottam, nagyon rövid idő alatt, az Irók Boltjáig, az Andrássy útra, aminek az elején a Oktogon... Az Irók
boltjában azaz az egykori Japán kávéházban pedig Laci bácsi jutott megint eszembe, hiszen ott ő is sokat megfordult, még régebben, fiatal táncosként,...
jó nagybátyáim voltak... gondoskodók, érdeklődők, segitők, törődők...
hiányoznak...
de az emlékük , egy kis városképi besegitéssel is, velem marad...
(a harmadik nagybátyámé is, -ő ment el leghamarabb közülünk, de ő egy városban lakott velünk, 14 éves koromig, az általános iskola befejezéséig, akkor mentek külföldre, és az ő ajándékaként nyaraltunk(egy kivett IBUSZ szobában) azon a nyáron anyukámmal Balatonbogláron... de ők már addigra Rómában... Vigasztalhatatlan voltam, voltunk, emlékszem... Annyira véglegesnek tűnt az elutazásuk. De nagybátyámat: Gyuri bácsit, akivel korábban bármikor összetalálkozhattam a makói utcán, -s most sem tudok elmenni úgy az Úri utcába (akkori Dózsa György) a házuk előtt úgy, hogy ne gondolnék rá - már nem is láthattam soha többé...)
Már egyikőjüket sem...
Csak azok a régi házak, utcák maradtak emlékidézőnek...
és ma megint esik hó, reggel ezt látom, az ablakon túl:
és igen, mondják is a tévében, egy napi időjárásszakértő, hogy ez nem a szokásos téli időjárás hanem "extrém", vagy mondják "szibériainak" is..., állitólag -24 is volt reggel valahol), mindenesetre én már kezdek hozzászokni, az igaz, hogy a gyapjúpulloverem nem magas nyakú és hiába rakok bele külön egy kis sálat, a nagy külsö kötött sál alá is, és a sapkám fölé, még a kisbundám kapucniját is, megérzem kint azt a félceméternyi rést hátul a nyakamon, ami a pullóverem s a kis sál közt megnyilik, úgy hogy a postában meg is igazitom... a gyaloglást kezdem amúgy megszokni, szinte jól esik, de azért amikor meglátom a hóboritotta biciklitárolókat,
egy -egy eltévedt, száműzött biciklivel a közelében..muszáj megállnom...
megyek az ételbárba(tejivóba) ebédelni, ez most megint új útvonal, a hó már piszkolódik is a lábam előtt, és az étterem előtt épp lapátolnak, az a ki az ebédet szokta kiadni , alig is ismerem meg, hiába valakinek meg kell csinálni azt is. (2 óra felé bent már nincs sok ebédelni vágyó.) Azért kapok ételt. Lehet, hogy egyszerűbb lenne otthon főzni. Akkor ki se kellene menni ebbe a nagy télbe. A konyhában (is) jó meleg van. És semmi hó. (se hű-)... De azt hiszem kell is az nekem... Sőt, úgy látom, mindenki örül a hónak, a maga módján. Persze leginkább a gyerekek, különösen, akiket szánkón húznak, vagy akik kis homokozólapátjukkal lapátolják a havat, ami olyan mély, hogy majd ellepi őket, derékig... mit gondolhat róluk az, aki most lát először havat. mi ez a fehér, puha, hideg lágyság, ami mindent olyan gyönyörűvé tesz....
(aztán bekoszolódik, elolvad , sár lesz, latyak, de erről még ne beszéljünk...
a héten még biztos marad ez a Szibéria, ami ha számüzetést nem is, de mégis csak idekötést jelent. Még Szegedre se mertem volna elindulni, bár kellene... De azt mondják, ott már teherautóval viszik el a havat a belvárosból, annyira ellehetetlenitette a városi közlekedést.) Iskolai szünet is van. ma is , holnap is...)
De azért - talán - lesz még tavasz is...
Ma becsöngettek hozzám, felkinálni ablakot cserélni...
mondtam, majd tavasszal...
mire ők: majd nyár elején, elsők közt lehetek, ha februárban megrendelem...
ennyi hót! nem is tudom, láttam-e valaha errefelé. legfeljebb gyerekkoromban; akkor voltak hosszú, havas, kemény teleink. de mondjuk is, hogy 50 éve nem volt ilyen hideg , ennyi hóval, 2 nap 2 éjjel esett még, megállás nélkül, és holnap -a mai délutáni szélcsend s napsütés után - újra fogja kedden, és aztán még alacsonyabb -netán -22-25 lesz a hő-(pontosabban a hideg) utána...
reggel még esett, az ablak alatt rostokoló autók egyforma homokbuckaként meredeztek, (délután kezdte kiásni az egyik szomszéd, remélve, hogy a sajátját, nem is találta a hólapátot, mert használatban is volt a másik frontunkon..,
a szemközti ház előtt is havat söpörtek, pedig esett is még akkor...
ma a Kelemen házba mentem ebédelni (a Korona újabban zárva vasárnap, a tejivó mindig is...), úgyhogy más útvonalon közlekedtem (gyalogoltam) mint általában,
és meglepett, hogy milyen szépen, szabályosan, letakaritották az utakat a hótól, amik persze oldalt hegyekként tornyosulnak, a járdák szélén... mi lesz itt ha elolvad ez a töméntelen mennyiség? node addig még lesznek bőven, újabb havazások, erős fagyok... odébb lesz az...
a Makovecz fürdő épületeinek direkt jól áll a fehér tető (a fekete helyébe)...
é
s
a
fá
k
s
ötét
kérg
eit
ágait
is szépen
egyensúlyozzák , derűsebb irányba
tulajdonképpen jó ez a hideg, és szép is: tiszta , ünnepélyes, a friss levegőben még inkább...
de szép volt az ősz is, meg a nyár is, meg a tavasz...jól mondta József Attila, ki láthatott is Makón is, mindenféle évszakot):
szép a tavasz, szép a nyár is,
de szebb az ősz, s legszebb a tél...
(talán nem csak a folytatással megszoritva... de nagyon elgondolkodtatón..., mert akinek nincs "tűzhelye, családja"... az ugyan hogy is tudhatna elviselni ekkora telet...? csak ha már "végképp" mindenről lemondott, és valóban végképp csak másoknak remél... vagy épp ez a teljes lemondás...? de a másoknak remélés... tovább is gondolkodtat, hisz akkor azoknak sincs... s azok akkor hogy birják?, és egyre többen vannak ilyenek is...
és én ezért se tudom olyan (csak)szépnek látni a telet... bár nekem van "tűzhelyem" (távfütéses meleg radiátoraim), meg "családom", bár most jópár kilóméterre innen, ahol talán nincs is ekkora hó (remélem, azt mondja), de most nehezebb lenne odáig eljutni buszon, vasúton, de majd igyekszem közelebb is kerülni, leküzdve, áthidalva (nem csak hó)akadályokat...
A kiadók fájdalmai nem fontosak Interjú Morcsányi Gézával Hevesi Judit
2012. 01. 29. 12:45
PRAE.HU: A Magvető Kiadó közleményéből értesültünk Péczely Dóra főszerkesztő távozásáról, valamint az új szerkesztő, Turi Tímea kinevezéséről.(...)
(...)Az utód kiválasztása egy kiadóban nagyon érzékeny terület, ahol a tapasztalatok évente, vagy akár félévente formálják a legjobb döntésre való törekvés szempontjait. Most úgy érzem, a legfontosabb pont az volt, hogy az új szerkesztő magáévá tudja tenni azokat az értékeket és prioritásokat, amelyek alapján a Magvető működik. Mint minden alakalommal, így most is igyekeztem körültekintően és megfontoltan dönteni, úgy érzem, az új csapattal igazi küzdőtársak leszünk. Turi Tímea szakmai hozzáértése, kapcsolatai, s mindaz, amit ő jelent a kortárs magyar irodalmi közélet szövetében, alkalmas lesz arra, hogy jó kollégánk legyen, a szerzők megszeressék, ő is jól érezze magát, és közösen folytatni tudjuk azt, amit lényegében változatlanul továbbra is képviselni szeretnénk a Magvetővel.
(...)
Timi már elkezdett dolgozni, mivel a kiadó érdeke az volt, hogy minél hamarabb kezdhessen, természetesen a fennmaradt kötelezettségeinek teljesítése mellett. Első magvetős munkája Darvasi László új mesekönyvének, a Pálcikatörténetek szerkesztése lesz. Nagyon boldog voltam és vagyok, mert a néhány napos munkát követően lelkes e-mailt kaptam Darvasitól. A kötet Koncz Tímea grafikus illusztrációival a Könyvfesztiválra fog megjelenni. Nagyon jó könyvek vannak előkészületben,...
Mekkora mozgástere van egy szerkesztőnek a Magvetőnél?
A munkám elején vagyok, erre kicsivel később könnyebben felelnék. Most annyit tudok mondani, hogy mivel Morcsányi Géza igazgató mellett három szerkesztő dolgozik a Magvetőnél (Király Levente és Szegő János mellé érkeztem), vagyis jelenleg nincs főszerkesztő, a döntések közösek.
Hogyan fog kinézni egy munkanapod? Mi lesz pontosan a feladatköröd?
Reggel bemegyek a kiadóba, sokat olvasok (azt, persze, otthon is), és a munkám végigköveti egy könyv életét a kézirat elfogadásától a szöveggondozáson keresztül a megjelenésig, és azon is túl. A szerkesztő tevékenysége nem túl látványos, éppúgy, ahogy általában a szövegközeli munkák: a munka eredményének kell látványosnak lennie. A szerkesztés viszont alázatos munka, és mindig arra fogok törekedni a szerzőkkel együtt dolgozva, hogy az elkészült könyvek a saját lehetőségeik és célkitűzéseik szerint a legjobbak legyenek. A szerkesztés – úgy vélem –, olyan, mint a takarítás: a hiánya az, ami feltűnik.
A napjaimhoz most hozzátartozik az is, hogy vannak folyamatban lévő munkáim a Bartók Rádióban, ahol külső munkatársként kezdtem dolgozni másfél éve. Az Irodalmi Újság nagyon fontos műhely nekem, csupa számomra fontos emberrel. És még együtt tudtam dolgozni olyan nagyszerű rádiósokkal is, akiket a közelmúltban számomra érthetetlen módon eltávolítottak az intézményből....
Lemondtál a prózaírói babérokról?
Az utóbbi időben észrevettem, hogy amit írok, jobban működik versként, mint prózaként. Vagy inkább: rövidebb, tagolt szövegként, mint epikus szerkezetként. Persze, továbbra is fontos, hogy mindazt, amit észlelek a világból, meg tudjam fogalmazni a lehető legpontosabban, és ezt, úgy érzem, az irodalmon keresztül vagyok képes. És ebből a szempontból mindegy, hogy van-e sortörés.
(...)
Főleg verseket és kritikákat, recenziókat lehet olvasni tőled mostanában számos folyóiratban. Születik-e belőlük kötet?
A versekből biztosan, lesz majd egy kötet a Kalligramnál. Mindazokat a kritikákat pedig, amiket eddig írtam, talán összegyűjtöm, de az értekező próza szempontjából a tanulmányok és az esszék fontosak most. Lassan be kell fejeznem a disszertációmat a tárcairodalom és a zsurnalizmus témájában, és terveim vannak azutánra is.
nézem apám fotóját, pontosabban egy kiskori fotóját, amin a korabeli trükkel-tükörrel (talán karinthyról láttam hasonlót) megsokszorozódott, mintha 5-en ülnék körbe egy asztalt, 5-ös ikrek..."ennek a kisfiúnak" , aki itt olyan 5 éves forma...(lehet, hogy épp a születésnapján, (1912? február 4-én?,) készült a fotó?) ma lehetne a 105. születésnapja... emberi számitások szerint lehetne is, csak egy embertelen kor megakadályozta. igy 38. születésnapja se lehetett... és nem érhette meg az unokája születését, pont 40 évvel később, (lányáét, az enyémet is csak éppenhogy).... de nézegetve a vonásait, ismerve(sejtve) lelkiségét-szellemiségét, amit őrzünk, öröklünk, remélem tovább élhet...
szép és okos kisfiú... Isten éltesse ... tovább... általunk, bennünk.... utódaiban... utódainkban...
reggel óta szakad a hó. megállás nélkül. még jó, hogy vettem hótaposó csizmát, igaz, hogy szorit kicsit, de jó meleg és tán nem is ázik el, biciklizésről szó se lehet, máris csupa hó minden, mikor fél 1 körül elindulok itthonról, semmi nyom, a szomszéd lépcsőház előtt söpri valaki a havat, de hiába, pillanatok alatt újra havas lesz úgyis... a Hagymaház előtti óra alatt a hőmérő -10 fokot mutat, a Korona előtt meg akkorát esek a fent is de alatta is csúszós (járólapos)felszinen, hogy csak úgy nyekkenek bele, a balkaromra dőlök (mindig a baloldalam a sebezhetőbb, 13 évesen is a bal karomat törtem el egy hasonlóan havas délután a szánkómmal, a töltésről jőve, de most úgy tűnik nem tört el semmim, annyira fel is vagyok öltözve, kipárnázva, csak azt nem értem, miért fáj a fejem, baloldalt a halánték táján, még ebéd közben is, nem lehet tán agyrázkódást kapni fejbeverés nélkül is(?)... az étterem is szinte üres,
ki az aki ilyenkor kimerészkedik?, egy-két ember lézeng a kirakat előtt is, viszont érdekes a táj a hóesésben, innen a zárt, száraz, meleg búvóhelyről, fotózok:(a sálam a széken mögötte a kinti riadt szoborhölgy, szegény fázhat... de hiba, nem adhatom neki a sálam, viszont ebéd után veszek egy kötött sapkát is, magamnak, hogy a kapucni alá jól beférjen, és a még mindig fájó homlokomba is húzhassam....
gyerekek, kis hóemberek szemben velem vigyorognak nagyon élvezik a havat, azt se bánják , ha elcsúsznak, sőt!
csak Saridont veszek meg Magnéziumot (a görcsök ellen), a közeli , ABC melletti patikában, s egy pici kis ivólét, csokit, cipelni pluszt nem akarok, viszont nem ártana máskor biciklivel még pár nappal a hóakadályoztatás előtt több napra való élelmet bevásárolni. ..legalább.
hallom hétfőn, kedden is még hószünet lesz. (régen szénszünetnek mondták.... visszajönnek a régi (szép?) idők, csak más terminológival (és mahinációval)
reggel a Malév is leállt, nem, nem a hószakadás miatt! Ilyen viszont 66 éve nem volt... mi lesz itt még...:( ? a BKV se nagyon akar már működni. se a MÁV... nem fogunk közlekedni ? csak gyalog? jó idő esetén biciklivel? (akinek nincs kocsija, de a magas benzinárak miatt azokat se nagyon üzemeltetik)
mire hazaérek, már kicsit több nyom van a hóban, de a délben elsöpört lépcsőház előtti részt is teljesen belepte....
a nagyszoba ablakából is havas-téli a látvány, újra....(kissé máris unom)
inkább zoomolok, gyönyörködöm a faágakban, amelyek edzetten állják a hó támadását, csak szebbek lesznek tőle...
hideg van. tél. igazi. minuszos. elővettem a beépitett szekrény legfelső polcáról, hokkeddlire állva, a vastag gyapjú pullóverem, amit egy nyáron Szigligeten vettem, hirtelen időváltozásra, ami a Balaton partján elég drámai tud lenni, mégse gondol rá az ember előre, ha kánikulában utazik. de túlszámítottam magam most, a kis bundám már alig megy rá, olyan vastag és bő, maga is úgy néz ki,mintha kabát lenne. (ugyanakkor vettem a lányomnak is egy hasonló gyapjút, csak kisebbet, de ő pláne nem hordja, sose, fel se vitte magával Pestre, itt hányódik valahol az is a felső polcon. Már kiskorában úgy definiálta a pullóvert, hogy az az a ruhadarab, amit akkor ad a gyerekre egy anya, amikor ö (mármint az anya) fázik... igy aztán most csak a telefonba kérdezem olykor, hogy elég melegen öltözik-e ebben a hidegben, azt nem is várhatom , hogy el is mondja, részletesen, mikbe, (mikor én emliettem, hogy a gyapjúpullóverembe, ő csak szörnyűlködött rajta, ) de azzal próbál megnyugtatni, hogy mivel én neveltem föl, gondolhatom, hogy mennyire bebugyolálja magát....)
a lakásban meleg van, szerencsére, ott nem is kellene annyira felöltözni, ki meg csak akkor menni, ha legalább süt a nap... pláne, hogy a bicikliről nem tudok lemondani...ma különben rejtélyes dolog történt vele, mig ebédeltem az étteemben, eltűnt a biciklimről a biciklizár (még mindig jobb mintha forditva történt volna ) de elég rejtélyes, hogy egy lezárt zár hogy kerülhet le egy bicikliről kulcs nélkül), vettem egy újat, meg vettem egy kesztyűt, mert elvesztem örökké a félpárakat, már van belölük 3... a progressziv szemüvegem is elvesztettem, tegnap, mert a Sparba annyira besötétedett, hogy alig láttam benne, levettem hát, azóta nem találom... (pedig visszamentem , hogy megkeressem)...közben a lábam is begörcsölt a bélelt csizmámban, úgy, hogy ki is kellett cipzározni, hosszú időbe telt, mig elmúlt a görcs.. ez is bizos a hidegtől, mint ahogy minden egyes reggel megint fejgörcsre is ébredek. tulajdonképpen téli álmot kéne aludni... tavaszig.
de ne szóljak semmit, van fedél a fejem felett, és fűtött lakásom, nem is kell fuvarost keriteni a brikettszállitáshoz, se behorda(t)ni, fát vágni a begyújtáshoz, vagy olajat hozni kannákban, mint régen...) persze nagyon zavarnak a hirek, arról, hogy kihülnek, megfagynak emberek... embertelen idők ezek. s nem csak a téli hideg miatt... (az mindig is volt, hajléktalanok, megfagyások meg nem...) ezért aztán olykor borzongok a meleg szobában is.
olvasom az archaizáló novellát az interneten (levelet koródiából (értsd kórházból) ismerem a szerzőt (aki itt "édes nénje"), majdnem kortársak vagyunk, ő pár évvel többet tudhat magáénak, ugyanabba a gimnáziumba jártunk, egy városban élünk..., és olvasás közben jövök rá, hogy azt az öreg dámát is ismerem, akiről ir... :
"...Ideje hazatérnem. Régi medicináim hathatósabb újakra cserélve, szívem rángásai csillapodóban, a kórodában csupán egyetlen tennivalóm vagyon: búcsúzás egy öreg dámától, ki a sarki szobácskában fekszik, egyedül. (...)
nagy műveltségű, tanult személy, a magyar irodalom és latin nyelv tanára,
az én magyar-latin tanárom ugyanő volt! Nelli néni! (később kollégám is).Pár hónapja találkoztam a lányával a Sparban, kérdeztem is,- mint mindig - hogy van anyukád, megnyugvással hallottam a válaszát, hogy jól...akkor még nem lehetett kórházban...Mi történhetett?...
...Összeszoruló szívvel állok meg ágya mellett.
Kicsire fonnyadt teteme fölött széna- és levendulaillat szálldos (...)körötte nyoma sincs az elmúlás émelyítő párájának. Reggelente szépen megmosdatják, hálóruháját naponta cserélik. Ma fehérben vagyon, kis apró kék virágokkal, nefelejcsekkel behintett könnyű ingben. (...)
A Gymnasium ódon épületében...tőle tanultam Grammaticát és Stilisticát (...) ez öreg hölgy – ki akkor még ifjú vala – (...)képes volt a Poetica szépségét felmutatni nekünk.
Állok szavaszakadt, néma Sybillám fölött. Oh, mennyi mindent szeretnék kérdezni tőle most, hogy már az életből is maturáltam, ő azonban hallgat, mint a sír. Teste különbféle csövekre pányvázva a lét és nemlét határmezsgyéjén hever, lelke a Styx zsombékos deltavidékén bolyong, félig nyitott szeme átlátszatlan opál, s hogy inkább él, mintsem holt, csupán a szeme sarkából szivárgó nedvesség sejteti. E könny-erek talán-tán azt jelezik, hogy öntudata vissza-visszatér. Reménylem, épp mostan is itt jár, s hogy ajkammal hűvös homlokát érintem, elér hozzá hangtalan üzenetem.
Ó jaj...-olvasok, nem tudván nem referenciálisan - Nelli nénit látvaa kórházi ágyon... és a novella végén, az "epilógusnál":
P. s.: Most vettem hírét, hogy öreg barátném bolyongása végéhez ért, Charon csolnakjából kiszállt a túlsó parton
csak folytatni tudom... a tőle tanult babitsi sort... "... meg kell halni, meg kell halni..."
Megyek fel a városba, útközben be a postára, egy boriték vár a gimiből, február 17-én gombavató bál, arra invitálnak, az épületen két zászó leng: a nemzeti szin és egy sötétebb, de nem, nem gyászlobogó, hanem sötétkék, csillagos, európai, bemegyek az épületbe, régi tanitvány, majd kollega , akivel összetalálkozok, mit tudsz Nelli néniről...elment, úgy rémlik neki.... bent az irodában tudják is, mikor, még a múlt évben , december közepe táján. Le kell ülnöm. Remegő térdekkel. Hát akkor biztos. Nem "fikció"! És "nyomdai átfutás" miatt még a temetést is lekéstem..Az igazgatóval is beszélek, futólag, (ő ott volt a temetésen), egy fiatal kollegával jön, aki mosolygó közönnyel hallgat bennünket, ismerte Nelli nénit ? Nem. (Látom!...) Kint a falon a márványtábla , az elhúnyt tanárok emlékére, az Ady idézettel ("másokért élünk...")... találó idézetet javasoltam(?) ... Megyek kifelé, mindenki órára siet, az aulában körbe állnak a diákok ("a mindig újak"). Készülnek a nyitótánccal a gombavató bálra...
Nelli nénit ők már biztos nem ismerték..
-------------------------------
AZÉRT VAN ABBAN VALAMI FATÁLIS ÉS STILSZERŰ, HOGY IRODALOMTANÁROM HALÁLÁRÓL EGY IRODALMI MŰBŐL, MÉGHOZZÁ TANITVÁNYÁÉBÓL... ÉRTESÜLTEM...
az 50. érettségi találkozónkra még meg tudtuk volna hivni...
ez a fotó itt, a 15. találkozón készült, 1976-ban. (talán épp a temetőből jövet, a
Kálvária utcán, mert már akkor is voltak halottjaink)
Mi voltunk itt annyi idősek kb. , 30-asok, mint amilyen fiatalon tanitott bennünket a gimnáziumban...
De még itt is milyen fiatal(os), a biciklijét és egyben a virágcsokrunkat könnyedén tartva, kimosolyog a fotósra, (rám), mintha mondana is valamit közben... és agilis és aktiv.. és energikus..., mindig mindenre, mindenkire odafigyelő...
Aztán megöregedett.
De még akkor is eljárt (hozták) esetenként jelesebb irodalmi eseményekre...
k kértem ki , fent is van nála, vissza is hoztam már azóta, az megvan, de ezt az édesvizest sehogy se, sehol se találom, mondják, hátha azt is elvitte a lányom, mondom, kizárt (Szép Ernőből irja többek között a doktori disszertációját, viszont ezeket az édesvizkönyveket már kiskorától negligálta, azt is nehezen tudta elviselni, hogy én olvasok, olykor vásárlok ilyen -ahogy nevezte őket: "gyagyás" könyveket... szóval nála biztos nincs, nálam esetleg összekeveredhetett a sajátjaimmal? gondoltam, de nem hinném, kerestem eleget, úgyhogy ,megrendeltem...
"...Annyit takarni a világból, 
mikor tanulom már meg?
és olyan magas volt, bár az eladásakor, a szétszerelésekor rádöbbentem, hogy két részletbe áthozható lett volna... és akkor vettem észre a bútorba beleirva nagyapám (a bútor megrendelőjének nevét is :Löwinger ...
és olyan magas volt, bár az eladásakor, a szétszerelésekor rádöbbentem, hogy két részletbe áthozható lett volna... és akkor vettem észre a bútorba beleirva nagyapám (a bútor megrendelőjének nevét is :Löwinger ...
.. de mi van, ha csak nekünk becses?--- egyébként pl. a legtöbb porcelán disztárgyunkról kiderült, hogy törött, csak úgy volt mindig elhelyezve a szekrények tetején, hogy ne látsszon...
.. de mi van, ha csak nekünk becses?--- egyébként pl. a legtöbb porcelán disztárgyunkról kiderült, hogy törött, csak úgy volt mindig elhelyezve a szekrények tetején, hogy ne látsszon...
kiderült, hogy csak 19. sz eleji stilbutor-másolat)pedig úgy vigyáztuk, olyan becsben tartottuk (mostanában hallottam, hogy szigorú nagyanyám nem is engedte meg hogy ráüljenek nagyobb unokái)... áthozva a panelba nem illő környezetbe, azt "nyúzva" a tévé előtt, majdnem úgy mállott szét a huzatjuk pár év alatt, mint Szabó Magda hátborzongató Ajtó c. regényében... De én bizony át fogom huzatni (még ha az már nem is lesz ugyanaz a felszinen...de a lelke igen...), hadd vigyen tovább hirt a múlról, multunkról...
kiderült, hogy csak 19. sz eleji stilbutor-másolat)pedig úgy vigyáztuk, olyan becsben tartottuk (mostanában hallottam, hogy szigorú nagyanyám nem is engedte meg hogy ráüljenek nagyobb unokái)... áthozva a panelba nem illő környezetbe, azt "nyúzva" a tévé előtt, majdnem úgy mállott szét a huzatjuk pár év alatt, mint Szabó Magda hátborzongató Ajtó c. regényében... De én bizony át fogom huzatni (még ha az már nem is lesz ugyanaz a felszinen...de a lelke igen...), hadd vigyen tovább hirt a múlról, multunkról...
gaz, az olajkép egyre sötétebb (és nem is tudtam felrakni a falra...) de no lám , ugye, nem is a tárgy a fontos, sohase, hanem az ember, akit ábrázol, aki mögötte, benne van... igaz, én sose láthattam a dédanyámat, csak fotóról., festményről, hát becsülnöm kell a leképezést, a tárgyat., de amúgy...nem fontosak! az emberi jelentésüktől viszont nagyon is!
gaz, az olajkép egyre sötétebb (és nem is tudtam felrakni a falra...) de no lám , ugye, nem is a tárgy a fontos, sohase, hanem az ember, akit ábrázol, aki mögötte, benne van... igaz, én sose láthattam a dédanyámat, csak fotóról., festményről, hát becsülnöm kell a leképezést, a tárgyat., de amúgy...nem fontosak! az emberi jelentésüktől viszont nagyon is!
tözött, egy csomó dolgát itthagyta a szobájában... nem is hiányzik neki.) De remélem, majd utánam gondjaiban veszi a családi apró-csepő dolgainkat...
tözött, egy csomó dolgát itthagyta a szobájában... nem is hiányzik neki.) De remélem, majd utánam gondjaiban veszi a családi apró-csepő dolgainkat...
sose tudtam beosztani az időmet...
tt a letaszított Nemzeti... (összetaposott hósirban) én még jártam benne, nem sokkal a lebontás előtt, a csapóajtónál épp annak 
a Sinkovits Imrének nekifutva (K.GY. jelenlétében), akit évekkel később az Izabella utcai Nemzeti Szinházban láthattam nagyszerű, nagyszabású Mózesként
és láthattam "életben" a történelmi formátumú Bessenyei Ferencet, és az örök clown (nem "bohóc"!), kedves Latabár Kálmánt (gyerekkorunk Latyiját)...
szomorúan, csak az anyára boruló egyik gyereket szinte teljesen beboritotta a hó... komorságából ezzel valamit le is véve... de nem, nem váltott már ki félelmet belőlem.. inkább (fura ez, de) egy kis örömöt, hogy újra találkozhattam régi "ismerőseimmel"... ők szinte semmit se változtak... még mindig együtt, egymásbakapaszkodva - nem is tüntek olyan reménytelennek...
főbejáratánál indultam el gyalog
z ételbárba(tejivóba) ebédelni, ez most megint új útvonal, a hó már piszkolódik is a lábam előtt, és az étterem előtt épp lapátolnak, az a ki az ebédet szokta kiadni , alig is ismerem meg, hiába valakinek meg kell csinálni azt is. (2 óra felé bent már nincs sok ebédelni vágyó.) Azért kapok ételt. Lehet, hogy egyszerűbb lenne otthon főzni. Akkor ki se kellene menni ebbe a nagy télbe. A konyhában (is) jó meleg van. És semmi hó. (se hű-)... De azt hiszem kell is az nekem... Sőt, úgy látom, mindenki örül a hónak, a maga módján. Persze leginkább a gyerekek, különösen, akiket szánkón húznak, vagy akik kis homokozólapátjukkal lapátolják a havat, ami olyan mély, hogy majd ellepi őket, derékig... mit gondolhat róluk az, aki most lát először havat. mi ez a fehér, puha, hideg lágyság, ami mindent olyan gyönyörűvé tesz....
"ennek a kisfiúnak" , aki itt olyan 5 éves forma...(lehet, hogy épp a születésnapján, (1912? február 4-én?,) készült a fotó?) ma lehetne a 105. születésnapja... emberi számitások szerint lehetne is, csak egy embertelen kor megakadályozta. igy 38. születésnapja se lehetett... és nem érhette meg az unokája születését, pont 40 évvel később, (lányáét, az enyémet is csak éppenhogy).... de nézegetve a vonásait, ismerve(sejtve) lelkiségét-szellemiségét, amit őrzünk, öröklünk, remélem tovább élhet...
ki az aki ilyenkor kimerészkedik?, egy-két ember lézeng a kirakat előtt is, viszont érdekes a táj a hóesésben, innen a zárt, száraz, meleg búvóhelyről, fotózok:(a sálam a széken mögötte a kinti riadt szoborhölgy, szegény fázhat... de hiba, nem adhatom neki a sálam, viszont ebéd után veszek egy kötött sapkát is, magamnak, hogy a kapucni alá jól beférjen, és a még mindig fájó homlokomba is húzhassam....
